S ha most az intézet kötelékéből el is távozom, méltóztassék meggyőződve lenni, hogy azokat a szálakat, melyek a Kollégiumhoz fűznek, szétszakíthatatlannak érzem, falai közé mindenkor örömmel fogok visszatérni és boldog leszek, ha új munkakörömbe a kollégiumi szellemet átvihetem.
E szavakkal búcsúzott Moravcsik Gyula (1892–1972), a Báró Eötvös József Collegium növendéke, majd tanára a Collegium tanári karától 1936-ban, amikor a budapesti egyetem bölcsészkarára kinevezték professzornak, s így tanári állását a Collegiumban tizennégy év után feladni kényszerült.
Moravcsik Gyula (1892–1972)
Moravcsik Gyula szaktanárként 1923 és 1936 között a klasszikus-filológus hallgatókat oktatta latin és görög nyelvre a Collegiumban idősebb pályatársával és barátjával, Szabó Miklóssal (1884–1960), aki 1906-tól volt a Collegium tanára, így Moravcsik tanára is.
Szabó Miklós (1884–1960)
Nem sokat tudunk arról, hogy Moravcsik Gyula miképpen tanította a latin szintaxist és stilisztikát. Bizonyára már nem latin nyelven folytak az órák, mint valaha, amikor Gyomlay Gyula (1861–1942) tartotta a stílusgyakorlatokat, többek között Moravcsik Gyulának is, de az alapkönyv minden bizonnyal a Menge, azaz Hermann Menge Repetitoriuma és Materialien zur Repetition-ja maradt.
Gyomlay Gyula (1861–1942)
Moravcsik Gyula kéziratos hagyatéka alapján többet tudunk arról, mit és hogyan tanított, legalábbis 1927 és 1936 között, a görög szakos collegistáknak: Bizánc története; bevezetés a bizantinológiába; bizánci auktorok szemelvényekben, azaz irodalmi és történeti szövegek olvasása; bizánci filológia; bizánci nyelvtörténet; görög és bizánci epigraphika; papirológia; Menandros vígjátékai és Hérodotos IV. könyve (az ún. szkíta logos). Az órákon feldolgozott anyagok előbb-utóbb mind bekerültek Moravcsik tudományos dolgozataiba és tankönyveibe, de a kéziratos hagyatékból ezen felül gondosan megtervezett tanmeneteket, óravázlatokat, előadásokat, továbbá saját jegyzetekkel ellátott német tankönyveket is ismerünk.
1936-tól 1967-ig Moravcsik Gyulának az egyetemen csak ritkán adódott alkalma arra, hogy bizánci tárgyú előadásokat és szemináriumokat tartson. A szövegolvasások során a következő klasszikus auktorokat olvastatta: Hippokratés, Alkaios, Sapphó, Anakreón, Aristophanés (Nubes),Sophoklés (Antigone, Oedipus Rex, Oedipus Coloneus), Euripidés (Hippolytus), Thukydidés, Démosthenés, Platón (Phaedo, Res Publica). A szövegolvasás mellett a fő tárgy a görög irodalomtörténet volt. Ezt a visszaemlékezések alapján nyolc féléven át a Geschichte der griechischen Litteratur (Schmid–Stählin 1912) alapján adta elő, alaposan és részletesen, bár – a visszaemlékezők szerint – kissé unalmasan. A Bevezetés a bizantinológiába című tárgyon túl alkalmasint görög nyelvtörténeti, valamint paleográfiai és filológiai órákon lehetett bizánci kérdéseket érinteni.
A Collegiumban Moravcsik tanári működése előtt és után – ugyanúgy, mint az egyetemen – kizárólag klasszikus görög szerzőket olvastak, mindenekelőtt Homérost, valamint Sophoklést, Platónt és Démosthenést. Természetesen a Collegium görögtanárainak, Szilasi Móricnak (1895–1902), Gyomlay Gyulának (1902–1918) és Szabó Miklósnak (1906–1944) is voltak saját érdeklődési körükben meghirdetett órái. Ezt a tanári jelentésekből, a Szilasi és Gyomlay által írt tankönyvekből, továbbá Szilasi, Gyomlay és Szabó Miklós görögből készült műfordításai alapján tudjuk.
1895-ben a Collegium első évfolyamában a filológusok például egész évben az Iliast olvasták, ahogy Szilasi Móric (1854–1905) fogalmaz az első év végén, 1896. június 12-én kelt tanári jelentésében: A görögből tisztán Homerosra szorítkoztunk, és sikerült az Iliast két ének híján alaposan átolvasnunk.
Szilasi Móric (1854–1905)
A tanári jelentések gyakran idézett forrásai a Collegium történetének. Ezekben az elvégzett munka mellett a növendékek tanulmányi előrehaladásáról és jellemvonásairól is olvashatunk. A jellemrajzok többnyire találóak, olykor szinte Theophrastos legjobb lapjaira emlékeztetnek, de a tudóssá lett növendékek későbbi pályafutása szempontjából is érdekesek. Darkó Jenőt, aki 1898-tól 1902-ig volt a Collegium tagja, még nem említik a tanári jelentések, a legkorábbi időkben ugyanis még nem volt szokás a hallgatók egyéni jellemzése.
Darkó Jenő (1880–1940)
A tanári kar általában, s különösen Gyomlay Gyula mindig dicséri viszont Czebe Gyulát, aki 1904-ben lett a Collegium tagja.
Czebe Gyula (1887–1930)
A Moravcsik Gyuláról adott jellemzés rendkívül érdekes, melyből mást emelnek ki Moravcsik tanítványai és tisztelői és mást tudományos ellenfelei. Szabó Miklós, akkor Moravcsik görögtanára, 1911-ben így jellemezte tanítványát a Collegiumban töltött első év után: Igen finom gondolkodású és kitartó szorgalmú, de keservesen kell pótolnia hiányait. […] Formális tekintetben jól készült, […] de a nyelv mint élő organizmus, ismeretlen előtte. Idővel a legjobbak egyike lesz.
1923-ban a latinista Huszti József egyetemi professzori kinevezésével lehetőség nyílt a Collegiumba új tanárt felvenni, természetesen „a legjobbak egyikét”. A tanári kinevezések ügymenetét ismerjük, s azt is tudjuk, hogy mindig az igazgató javasolta a jelöltet. 1923-ban feltehetően Czebe Gyula is felkereste a Collegium igazgatóját a megüresedett tanári állás ügyében. Czebét 1919-es politikai szerepvállalása miatt tiltották el a hatóságok a tanítástól határozott időre, és ez a büntetés 1923-ban még nem járt le. Valószínű, hogy Czebe látogatása után a Collegium legendás igazgatója, a fizikus Bartoniek Géza kikérte baráti körének, a Collegium volt tagjainak a véleményét és tanácsát, majd ezután döntött úgy, hogy nem Czebét, hanem Moravcsik Gyulát javasolja kinevezni tanárrá, aki 1915-ben orosz hadifogságba esett, és a szibériai hadifogolytáborból csak öt év múlva, 1920-ban térhetett haza Magyarországra.
Szabó Miklós és Moravcsik Gyula tanári működése alatt a latin és a görög oktatása nemcsak tematikájában, hanem módszereiben is határozottan más volt, mint azt megelőzően és utána. Meglehet, egyikük sem szárnyalt a katedrán – itt egyébként soha nem is voltak katedrák –, viszont átgondolt terv szerint tanították a latint és a görögöt és vetették meg a filológiai alapokat, majd határozottan, a rossz nyelvek szerint egyenesen pedánsan, sőt katonásan kérték számon azt, amit tanítottak. Kivált Szabó Miklós igazgatósága alatt féltették sokan a Collegium franciás légkörét a poroszos nevelési elvektől. Katonás habitusa miatt Szabó Miklós ragadványneve egyébként miles Collegii volt. Tanítási módszerük egyszerű volt: az elsajátítandó ismeretekben való fokozatos előrehaladáson, a megtanulandók helyes sorrendjén és helyes mértéken alapult, és persze a kölcsönös tiszteleten. A Collegiumba felvett gólyák ekkoriban már nem a korábban megszokott tudással érkeztek a gimnáziumokból. Latintudásuk hiányos volt, a görög nyelv oktatása pedig szinte kikopott a gimnáziumokból. Ennek következtében nemcsak a tudás mennyisége, hanem a latin–görög szakos hallgatók száma is folyamatosan csökkent az egyetemen és a Collegiumban. Sokaknál nem a görög volt a melléktárgy, hanem például a történelem, amely gyakran lépett elő főtárggyá a latin mellett. A latin–történelem szakosokat nevezték öszvérklasszikusoknak, s már Szabó Miklós igazgatósága alatt is több ilyen öszvérklasszikust „soroztak be” görögösnek a Collegiumban.
1895-től, a Collegium alapításától az 1950-ben bekövetkezett drasztikus változásokig a latin–görög szakosok közül nagyon sokan lettek középiskolai tanárok, akik a tanítás mellett hasznos görög tankönyveket írtak, elsősorban német gimnáziumi tankönyvek és nyelvtanok nyomán. Mások az ókori görögség vonzásába kerülve a klasszikus görög irodalommal foglalkoztak, klasszikus szerzőket fordítottak. Bizáncnak, vagy ahogy akkoriban mondták: a középgörög filológiának (Mittelgriechische Philologie), kevesebb híve akadt. Ezek első körét a Collegiumban a következő bizantinológusok alkották: Darkó Jenő (1880–1940), Czebe Gyula (1887–1930), Horváth Endre (1891–1945) és Moravcsik Gyula (1892–1972). Ők mindannyian Pecz Vilmos (1854–1923) tanítványai voltak, aki 1895-től 1923-ig tanított a budapesti egyetemen.
Pecz Vilmos (1854–1923)
Ebbe a körbe sorolható még a bizantinológus Vári Rezső (1867–1935), aki Pecz Vilmos és Moravcsik Gyula között volt a budapesti egyetem görög professzora.
Vári Rezső (1867–1935)
Mindannyiuknak közös felfogása volt, hogy a görög stúdiumok Homérostól a mai görögségig ívelnek, s felölelik a görögség minden életjelenségét. Ezt a görögség egészével foglalkozó tudományt nevezték hellénológiának, s ennek részeként fogták fel a bizantinológiát, melynek tárgya a középkori görögség volt. Kutatásaik középpontjába pedig mindannyian a bizánci–magyar, vagy, a fent mondottak alapján kissé tágabban fogalmazva, a görög–magyar kapcsolatokat állították. Horváth Endre például a magyarországi görögök történetével foglalkozott.
A magyar bizantinológia gyökerei a 19. századba, a romantikus történetírásig nyúlnak vissza. A romantikus történetírás vadhajtásai után az 1896-os millenniumi ünnepségek teremtettek alkalmat a pozitivista történetírók számára arra, hogy a magyar történelem korai szakaszára vonatkozó forrásokat összegyűjtsék és magyar fordítással kiegészítve kiadják. Ennek keretében a magyar történészek és filológusok egyik közös célja a honfoglalásra vonatkozó bizánci források feltárása és értelmezése lett. A két legfontosabb szöveg Bölcs Leó Taktikája és a De administrando imperio volt. Ezt a két szöveget helyezték a kutatás középpontjába a magyar kutatók a kezdetektől, Szabó Károly (1824–1890) tudományos munkásságától kezdve Moravcsik Gyuláig, sőt, még őutána is.
Szabó Károly (1824–1890)
Fokozatosan terjedt ki később a kutatás új témákra egészen Konstantinápoly bukásáig, különös tekintettel a veszprémvölgyi alapítólevélre, az ún. Corona Graeca-n található zománclevelek felirataira, a Komnénos-dinasztia és az Árpád-ház kapcsolataira a 12. században, s végül az utolsó bizánci történetírókra és Hunyadi János történelmi szerepére Konstantinápoly védelmében és bukásában. Minthogy a feldolgozott források zöme történeti elbeszélés (kortörténet, világtörténet, szentéletrajz), a bizánci történetíróknál előforduló népnevek vizsgálata önálló kutatási területté vált. Ezen a területen kiemelkedő tudományos érték (Darkó alapvetése után) Moravcsik Byzantinoturcicája. A szövegkiadások közül kiemelkedő jelentőségű a 15. századi Laonikos Chalkokondylés történeti művének kritikai kiadása, Darkó Jenő munkája, és a De administrando imperio mintaszerű kritikai kiadása, Moravcsik Gyula munkája, s végül Moravcsik Gyula postumus megjelent műve, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, amely 1984-ben jelent meg Kapitánffy István és Ritoók Zsigmond gondozásában. A gyűjteményben található 55 szöveg(csoport) mindegyike önálló kézirati kutatáson alapszik, a szemelvények kritikai kiadását fordítás, bevezetés, magyarázat és bibliográfia egészíti ki.
Az önkorlátozó magyar bizantinológiában, vagy, hogy a korabeli fordulattal éljünk: a magyar érdekű vagy magyar célú bizantinológiában, a vizsgálható források száma véges, és a zárt corpus miatt a nemzedékek és a kortársak között is éles viták zajlottak. A tudományos viták káros következménye akár az elhallgatás vagy a tudományszaktól való elfordulás is lehetett.
Lássunk erre egy példát. 1923-ban, Pecz Vilmos halála után, Moravcsik Gyula lett a Collegium tanára. Vári Rezső és Gyomlay Gyula korábbi – mondjuk ki: megalapozott – kritikák és támadások után felhagytak a tudományos kutatással, legalábbis a bizantinológiai kutatással, ehelyett az egyetemi és kultúrpolitikai közéletben töltöttek be magas állásokat. Czebe Gyulát politikai okokból kizárták a tudományos életből. A magyar bizantinológia két kiemelkedő tudósa Darkó Jenő és Moravcsik Gyula maradt, mindketten a Collegium növendékei. Az idősebbik, a székely nemesi származású dálnoki Darkó Jenő, Pecz Vilmos és August Heisenberg tanítványa, a nemzetközi tudományos életben is elismert bizantinológus volt.
August Heisenberg
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1913), Debrecenben, a magyar felsőoktatás vidéki fellegvárában előbb kétszer dékán, majd rector magnificus, a helyi politika és a magyar tudományos közélet befolyásos alakja.
Darkó Jenő mint rector magnificus
A trianoni békediktátum után Siculus álnéven emelte fel hangját az erdélyi magyarságért. Moravcsik Gyula budapesti értelmiségi családban született. Az orosz hadifogságból hazatérve gimnáziumi tanárként Czebe Gyula helyére lépett. A háborúban itthon maradottakhoz képest jelentősen megkésve, de annál nagyobb lendülettel tört magának utat, s szinte berobbant a magyar és a nemzetközi tudományos közéletbe. Többek között a Darkóval vívott tudományos vitákkal szerzett országos hírnevet. A Chalkokondylés-kiadásról írt szokatlanul éles kritika után a Corona Graeca zománclemezeinek feliratán és értelmezésén csaptak össze. A communis opinio szerint mindkét kérdésben Moravcsik Gyulának volt igaza. Moravcsik, aki ebben az időben egy másik fronton is harcolt, a klasszikus-filológusokkal, nevezetesen Kerényi Károllyal, a viták közepette is kitartóan dolgozott. Utólag visszatekintve megállapítható, hogy a Collegiumban eltöltött másfél évtized és az első egyetemi évek voltak legtermékenyebb időszaka. Legjelentősebb munkái első változatukban már ekkor elkészültek. Ezek az első összegzések és tanítványainak doktori értekezései a Magyar–Görög Tanulmányok sorozat köteteiként jelentek meg (ΟΥΓΓΡΟΕΛΛΗΝΙΚΑΙ ΜΕΛΕΤΑΙ).
Borzsák István (1914–2007)
A hajdani tanítvány, az akadémikus Borzsák István (1914–2007) visszaemlékező szavai szerint Moravcsik lelkiismeretesen és példás módszerességgel istápolta a klasszikus-filológus jelölteket a Collegiumban, miközben egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a szíve szerint való bizantinológiának adeptusokat szerezzen. Voltak, akik ellenálltak a kísértésnek, például Borzsák maga is, de voltak olyanok is, nem is kevesen, akik Moravcsik tanítványául szegődtek. Ők alkották a magyar bizantinológusok második nemzedékét a Collegiumban. Közöttük a sokra hivatott Gyóni Mátyás (1913–1955) volt a legtehetségesebb, akinek tragikus halála Moravcsik és a magyar bizantinológia számára is nagy veszteséget jelentett.
Gyóni Mátyás (1913–1955)
Még Gyóni Mátyás halálánál is nagyobb veszteség volt azonban, hogy Magyarország 20. századi történelmi katasztrófái – az elveszített háború, a szovjet megszállás, az elbukott forradalom, majd a megtorlás és az emigráció – elsodorták a tanítványokat az életből vagy a tudománytól. Így következhetett be, hogy 1967-ben, Moravcsik Gyula nyugdíjba vonulásakor, az egyetem utód hiányában megszüntette a görög tanszék önállóságát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy még a lehetőség is elveszett a bizantinológia egyetemi intézményesülésére. Az ötvenes évek elején Moravcsiknak volt egy eleinte sikerekkel kecsegtető kísérlete arra, hogy Gyóni Mátyás számára egy bizantinológiai tanszéket és professzori állást „alapíttasson” a történeti intézeten belül; ez azonban sikertelen maradt, utóbb pedig tragédiával végződött.
Moravcsik Gyula a Collegiumban és az egyetemen nevelt tanítványok számára olyan doktori témákat javasolt kidolgozásra, amelyek az általa többször, sok fórumon kijelölt témakörök részfeladatai voltak. A célt a legvilágosabban a Bevezetés a bizantinológiába című tankönyvének (1966) utolsó fejezetében tűzte ki. (A fejezet egyébként nem került be a munka német nyelvű változatába, a halála után megjelent Einführung in die Byzantinologie végére.)
A magyar bizantinológia feladatait Moravcsik Gyula három pontban jelölte meg:
- A magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencét lakó népekre, különösen az avarokra vonatkozó bizánci források kutatása (különösen az avarica).
- A steppén a magyar ethnogenezisben résztvevő népekre vonatkozó bizánci források vizsgálata, lásd például a Byzantinoturcica című munkáját.
- A középkori magyar történet bizánci forrásai és a magyar–bizánci kapcsolatok (895–1453).
A legfontosabb feladat tehát a Magyarországon talált régészeti emlékekhez és a középkori magyar történelemhez kapcsolódó írott források kutatása, az új vagy régóta ismert görög nyelvű szövegek kritikai kiadása, értelmezése, fordítása és magyarázata. Minthogy ennek előfeltétele a latin és görög nyelvtudás, valamint a szövegkritika, a paleográfia és a kodikológia alapos ismerete, Moravcsik a mindenkori magyar bizantinológust olyan kutatónak képzelte el, aki alapos klasszika-filológiai ismeretek birtokában fordul Bizánc kutatása felé.
Annak vizsgálata maradt már csak hátra, hogy miképpen tudunk a kijelölt feladatokkal megbirkózni, mi, akik az egyetemen és a Collegiumban sajátítottuk el a filológia alapjait, tanultuk a latin és a görög nyelvet, akár a klasszikus görög felől, akár az újgörög felől indulva, és kaptunk ösztönzéseket a bizánci tanulmányokra.
Megörököltük – akarva, nem akarva – a tudományszak német orientációját, mert ahogy elődeink, mi is német vagy németből átdolgozott tankönyvekből tanultunk, hasonló iskolarendszerben. Ezen túl a hagyományos kapcsolatok és a földrajzi közelség miatt is az osztrák és a német bizantinológiával alakultak ki inspiráló szakmai és személyes kapcsolatok. (Emlékezzünk csak a berlini, müncheni és bécsi peregrinatiókra és szoros baráti kötődésekre.)
Megörököltük, vállaljuk és örömmel adjuk tovább a Collegium szellemi örökségét is, a tudományos kutatás légkörét, a tudás átadásának itt megszokott gyakorlatát, a klasszika-filológia hagyományos módszertanát.
De mit kezdjünk, mit kezdhetünk a Moravcsik Gyula kijelölte témakörökkel, a magyar érdekű bizantinológiával? Ezt sajnos összességében és önkorlátozó módon nem tudjuk vállalni. Nem tudjuk folytatni a nagy munkát, Moravcsik Gyula organikus, teljes és mintaszerű életművét. Amivel ugyanis ez az életmű folytatható volt, azt előttünk már mások bevégezték. Az avarokra vonatkozó bizánci forrásokat Szádeczky-Kardoss Samu és szegedi tanítványai összegyűjtötték, kiadták, lefordították és értelmezték. A magyar történet bizánci forrásaiból 2014-ben hosszú vajúdás után két új gyűjteményes kötet is megjelent, részben az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásait gyarapítva néhány tétellel, részben 14–16. századi forrásokból, tehát időtartamában kiterjesztve-folytatva Moravcsik és Gyóni gyűjteményét. Ezek a kötetek árnyalják, de alapvetően nem változtatják meg tudásunkat a magyar középkorról és a magyar-bizánci kapcsolatokról. Nagyobb jelentőségűnek tűnnek Kapitánffy István (1932–1997) kisebb közleményei, melyek egyfelől bizánci nézőpontból vizsgálják a régi kérdéseket, felülvizsgálva és javítva akár Moravcsik következtetéseit is, másfelől a magyar középkorban keletkezett latin művek Bizánc-képét rajzolják meg.
Harmatta János (1917–2004)
Kapitánffy István (1932–1997)
Szepessy Tibor (1929–2018)
A válogatott tanulmányait tartalmazó kötetkének már a címe is beszédes: Hungarobyzantina (2003). Iránymutató számunkra a Titkos történet(1984) és A bizánci irodalom története (1989), továbbá azok a tanulmányai, amelyek nem a magyar bizantinológia hagyományos témáiról szólnak, hanem például a bizánci epigrammáról, Agapétos fejedelemtükréről, Chorikios szónoki beszédeiről vagy a történetíró Prokopiosról. Ha áttekintjük a magyar bizantinológusok életművét a kezdetektől a közelmúltig, tulajdonképpen mindegyikben találunk olyan tételeket, amelyek a bizánci történelmet vagy irodalmat tárgyalják – magyar vonatkozások nélkül.
Minthogy a régi kutatási témákat nem lehet folytatni, új témákat kell választanunk. Az új témák – ha a hagyománynál maradunk: az új szövegek– kiválasztásánál azonban gondosan kell eljárnunk, hogy a szerző (Bíborbanszületett Konstantin vagy Laonikos Chalkokondylés), a korszak (a 6. vagy a 11–12. század) vagy az irodalmi műfaj (bizánci regény és történetírás) révén kapcsolódni tudjunk az elődök munkáihoz, melyeket pedig a nemzetközi bizantinológia új eredményeire építve kell gondoznunk és mindig újraolvasnunk.
Farkas Zoltán
(A Magyar Bizantinológiai Társaság 2015. december 14–i feolvasó ülésén elhangzott előadás.)
diák (kattintásra)
